Első ránézésre semmi.
Amikor valaki belsőépítészhez fordul, általában nem a bolygó megmentése jár a fejében. Sokkal inkább az, hogy kényelmesebb legyen a nappali, nagyobb legyen a konyha, több fény jusson a lakásba, vagy egyszerűen csak szebb legyen az otthona.
Mégis van egy szakma, amelynek nap mint nap azzal kell foglalkoznia, hogy az ember hogyan illeszkedik a környezetébe. Ez a szakma pedig a tájépítészet. A Fal mögött Podcast következő vendége Fehér Gábor lesz, és a beszélgetésre készülve újra előkerült egy fogalom, amelyről sokat hallunk, de ritkán gondolunk bele igazán: az ökológiai lábnyom.
Mi az ökológiai lábnyom?
Egyszerűsítve az ökológiai lábnyom azt mutatja meg, hogy egy ember, egy város vagy akár egy ország életmódjának fenntartásához mennyi természeti erőforrásra van szükség. Nemcsak arról szól, hogy mennyi áramot fogyasztunk vagy mennyi üzemanyagot használunk el. Benne van az élelmiszer-termelés, az építőanyagok előállítása, a szállítás, a hulladék kezelése és minden olyan folyamat, amely energiát és területet igényel.
Ha egy társadalom több erőforrást használ fel, mint amennyit a természet ugyanannyi idő alatt képes újratermelni vagy elnyelni, akkor hiányt termel. Magyarul: a jövőből él. A fejlett országok többsége hosszú ideje ebben az állapotban működik. Többet veszünk ki a rendszerből, mint amennyit visszaadunk.
És ennek mi köze a belsőépítészethez?
Közvetlenül kevés. Közvetve viszont nagyon sok. Az építőipar az egyik legnagyobb erőforrás-felhasználó ágazat a világon. Gondoljunk csak bele:
- kitermeljük az alapanyagokat,
- legyártjuk a téglát, a betont, az acélt,
- elszállítjuk őket,
- felépítjük az épületet,
- fűtjük, hűtjük, világítjuk,
- majd néhány évtized múlva lebontjuk és újra kezdjük.
Egyetlen családi ház mögött is elképesztő mennyiségű energia áll. Mi, belsőépítészek általában a kész épület belső tereivel foglalkozunk, de minden döntésünk kapcsolódik egy nagyobb rendszerhez. Egy rosszul megtervezett tér több bontást, több anyagot, több hulladékot és több energiát jelent. Egy jól átgondolt tér viszont akár évtizedekkel is meghosszabbíthatja egy otthon használhatóságát.
A fenntarthatóság sokszor nem a napelemnél kezdődik, anem a jó döntésnél.
A beton problémája
Van egy szemléletes hasonlat, amit nagyon szeretek. Képzeljük el, hogy a bőrünket teljesen leragasztjuk celluxszal. A bőr ugyan ott van, de nem tud megfelelően működni. Nem tud lélegezni, nem tudja ellátni a feladatát. Valami hasonló történik akkor is, amikor a természetes talajokat lebetonozzuk, leaszfaltozzuk vagy térkővel fedjük le.
Az esővíz nem tud beszivárogni a talajba. A talajélet megszűnik. A növényzet visszaszorul. A városok egyre jobban felmelegszenek. A csapadék pedig rövidebb idő alatt, nagyobb mennyiségben terheli a csatornarendszereket. Sokszor egy kertben több ökológiai kárt okoz egy rosszul megtervezett burkolat, mint maga az épület.
Nem csak virágokról szól
A legtöbben úgy gondolnak a tájépítészre, mint aki szép parkokat, gyepet és virágágyásokat tervez. Valójában ennél sokkal többről van szó. A tájépítész feladata többek között:
- a csapadékvíz helyben tartása,
- a hőszigethatás csökkentése,
- a biodiverzitás növelése,
- a természetes élőhelyek megőrzése,
- a zöldfelületek összekapcsolása,
- valamint az ember és a természet kapcsolatának javítása.
Másképpen fogalmazva: olyan környezetet tervez, amely nemcsak nekünk működik jól, hanem a körülöttünk lévő ökoszisztémának is.
A tervezés valójában rendszerszintű gondolkodás
Amikor egy épületet vagy egy lakást nézünk, hajlamosak vagyunk csak a falakig látni, pedig egy ház nem önmagában létezik. Kapcsolódik az utcához, az utca kapcsolódik a városhoz. A város kapcsolódik a tájhoz. A táj kapcsolódik egy sokkal nagyobb ökológiai rendszerhez. Ezért érdekes számomra tájépítésszel beszélgetni akkor is, ha alapvetően belsőépítészettel foglalkozom, mert a jó tervezés minden területen ugyanazzal kezdődik: Megérteni az összefüggéseket. A legtöbb probléma nem azért születik, mert valaki rossz döntést hoz, hanem azért, mert túl szűk rendszerben gondolkodik és talán ez az ökológiai lábnyom legfontosabb tanulsága is.
A kérdés nem az, hogy mekkora házat építünk, hanem az, hogy értjük-e, milyen nyomot hagyunk magunk után.
Összegzés
Amikor belsőépítészként egy nappalit, konyhát vagy hálószobát tervezünk, könnyű azt hinni, hogy csak néhány falról, bútorról és anyagról döntünk. Valójában minden terv egy sokkal nagyobb rendszer része. A ház kapcsolódik a kerthez. A kert a városhoz. A város a tájhoz. A táj pedig ahhoz az ökológiai rendszerhez, amely végső soron az életfeltételeinket biztosítja.
Ezért tévedés azt gondolni, hogy a tájépítész csak parkokat és virágágyásokat tervez. A munkája ugyanúgy a jövőről szól, mint az építészé vagy a belsőépítészé. Arról, hogyan használjuk a rendelkezésünkre álló erőforrásokat úgy, hogy ne csak a mai igényeinket szolgáljuk ki, hanem a következő generációk lehetőségeit se csökkentsük.
Az építőipar óriási nyomot hagy maga után. Minden lebetonozott felület, minden fölöslegesen lebontott fal, minden rosszul átgondolt beruházás növeli ezt a terhet. Ugyanakkor minden jól megtervezett épület, minden megőrzött fa, minden áteresztő burkolat és minden hosszú távon működő tér egy lépés a másik irányba.
A kérdés tehát nem az, hogy van-e köze az ökológiai lábnyomnak a belsőépítészethez. A kérdés inkább az, hogy egy tervező mennyire hajlandó a saját szakmája határain túl látni, mert a jó tervezés nem ott ér véget, ahol a telekhatár kezdődik. Ott kezd igazán érdekessé válni.